2019. július 14., vasárnap
2013. augusztus 24., szombat
Bán-völgyi ébredés
Szép
ez az alföld. Mégis a Bükkben várt a szerelmem.
Ott hol a Bán-patakon játszik a hajnali fény
...
Hajnalodott
már. És a kopár ég szürke szemében
színehagyott
menekültként várt sok-ezer kicsi csillag.
Majd
a derengés egyre erősebb lett a magasban,
kérte
a fényt a világ és eltünedeztek az árnyak.
Májusi
színek gyúltak az ég peremén felocsúdva,
és
a vöröslő Nap koronája dalolva a rétnek,
már
ragyogott kifelé az öreg Bükk legtetejéről.
Lassan
a völgyre lenézett és mosolyogva a tájra
megsimogatta,
behintve sugárral a fák levelét is.
Zöldbe
borultak az utcák és a patak vize vígan
csörgedezett
a kelő Nap langyos fénysugarában.
Ébredezett
a lakás már, halk zajok ültek a csöndben.
Ablaka várt epedőn, nyílik e már a redőny...
Felkönyököltem,
mert a redőny kis rései, lágyan
szűrve
a fényt, a szobába vetített nap-fonatokkal
fellobogózták
reggeli ágyunk, s néztem az arcod ...
Egy
minutumra megállt az idő, míg selyme hajadnak
álmosan-édes
dalra fakadt e csodás sugaraktól.
Majd
lecsorogva a fény, kitakarta a combjaid ívét,
mely
puha-bársonyosan ragyogott, s én ittam a látványt.
Mint
csodalátó csüggtem a képen, a pillanat élén,
s
szívemet oly nagy erővel zárta bilincsbe az érzés,
hogy
belesajdult drága örömmel; Mert az enyém vagy,
és
a szerelmed mély gyökeret vert ebben a szívben ...
Néztem
ahogy szép szőke hajadban játszik a fény és
felragadott az idő, s visszafutott remegőn
...
Még a tavasznak
víg szele fújt, amikor veled ültem
egy kicsi,
meghitt vendéglőben a Bükkbeli Bélkő
lábainál, és
szép szemeidből vártam az álmom.
Képzeletemben a
múltbeli életem elmenekült és
láncaitól
szabadulva, merészen a fénybe repült ki ...
Ekkor egy ember
jött közelünkbe kezében a hangszer,
szép hegedű a
vonóval. Ránk nevetett, felemelte,
és már húzta a
nótát s én a vonóba a hálám.
Felszabadulva
daloltam s néztem ahogy kipirultan
hallgatod egyre
a dalt, ölelésről és szerelemről.
Szép
hegedűszó és az a nóta megírta jövőnket …
Ellibegett
mosolyogva az álom s itt a valóság;
Láttam
a fényt ahogyan, kúszik az arcodon át.
Óvatosan
közeledve a tested után araszoltam.
Féltem
a perctől, hogy tovaszáll és megtöri durván
majd
a varázst, mit e reggel üdén a szemembe vetített.
Megsimogattalak,
és puha csókom elől kicsi pászmák,
fénypamacsok
menekültek a testeden át a kezemre.
Elmosolyodtál
és szemeidből mámorosan gyúlt
láz
született remegőn, és elszabadultak a vágyak.
Összefonódtunk,
mint buja kertben a rózsafaágak,
és
teleszórta virággal az ágyunk lassan a reggel.
Majd
a fülembe beloptam a szívdobogásod, amely mint
elcsituló
zeneszó, úgy dobbant mélyen agyamban …
Összemosódott fényzuhatagban kelt fel a
lelkünk.
Nézted az arcomat és rám ragyogott a világ
...
2013. március 5., kedd
Megjelent
Örömmel tudatom mindenkivel, hogy megjelent első verses-kötetem;
Százhúsz lépés címmel, a United p.c.kiadó gondozásában.
A kötet százhúsz válogatott verset tartalmaz, és Gyürki Edit képei
díszítik.
Az előszót Hámori István Péter barátom írta. Itt is megköszönöm
mindkettejük munkáját ...
A könyv megtekinthető, és megrendelhető a kiadó honlapján :
http://hu.united-pc.eu/koenyvek/szepirodalom/egyeb-vegyes/szazhusz-lepes.html?tx_mdprodukte_pi1[pointer]=0&cHash=f013ac3b097529d23ffbcdbff52408ec
Címkék:
Egyéb
2013. január 27., vasárnap
Compendium (páromnak)
Elröppent a tavaszunk hamar.
Éltünk egy régi, szép mesében.
Tán a sorsban volt egy kis zavar,
hogy nem találkoztunk mi régen.
Szép volt a nyár, és azt éreztük;
hogy teljes és egész az Isten.
Itt az idő, hogy újra kezdjük
s az életünk most helyrebillen.
Jövőnk egy régi pergamenen
Előre meg volt írva; vártuk
hogy majd találkozunk mi ketten,
és álmaink valóra váltjuk.
Most itt vagyunk. Egy keser-édes
őszelőn egybeforrt a lelkünk.
S ha jő a tél, hideg de fényes;
egymás szemében megmelegszünk.
És eljön majd, tudom a Végső.
A Kíméletlen itt lesz egyszer.
Tán én leszek a visszatérő,
de ha elsőnek te mennél el;
magamból adlak, az egésznek.
Ha lelked felszáll, megyek veled.
S ha ránk talál a szép enyészet,
én akkor is fogom kezed ...
Nem tehetem
Nem tehetem , hogy a szót, mi belülről kúszik agyamba
félresöpörjem a porba azért, hogy a szív lenyugodjon.
Mert ki vakon füleit betapasztja, s szája se szól már;
gyáva lator. Ki csak úszik az árral, vagy vegetálva
és bugyután lemerülve, feladja az élete álmát.
Nem tehetem most. Mert ez az ország még az enyém és
még a tiéd is. Századok álmai szállnak a szélben.
És a reménység úgy gyökeret vert ebben a földben,
hogy kiszakítani nem lehet azt, mert őrzik az ősök.
Mély, örök álmaikon még vér a pecsét s nem ereszt el.
Nem tehetem most félve a mától, hogy ki ne mondjam;
Szégyen e honra a mostani helyzet! Mert ki szegény volt
annak a sorsa, az élete még sanyarúbb ,keserűbb lett
mint az előtt volt. Bár a szavak szabadok, de mit érnek?
Hányod a falra a borsót szüntelenül, de hiába.
Nem tehetem most félve a mától, hát kikiáltom;
Jobb, ha vigyáztok gazdag urak javatokra, amíg van!
Mert az idő közelít már, és a türelme e népnek
egyre fogyóban. S majd a pohár itt hogyha kicsordul;
Nincs kegyelem. Csak az ösztön, a vér szava szól
dübörögve...
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)