2013. augusztus 24., szombat

Bán-völgyi ébredés





Szép ez az alföld. Mégis a Bükkben várt a szerelmem.
   Ott hol a Bán-patakon játszik a hajnali fény ...



Hajnalodott már. És a kopár ég szürke szemében
színehagyott menekültként várt sok-ezer kicsi csillag.
Majd a derengés egyre erősebb lett a magasban,
kérte a fényt a világ és eltünedeztek az árnyak.
Májusi színek gyúltak az ég peremén felocsúdva,
és a vöröslő Nap koronája dalolva a rétnek,
már ragyogott kifelé az öreg Bükk legtetejéről.
Lassan a völgyre lenézett és mosolyogva a tájra
megsimogatta, behintve sugárral a fák levelét is.
Zöldbe borultak az utcák és a patak vize vígan
csörgedezett a kelő Nap langyos fénysugarában.
  


Ébredezett a lakás már, halk zajok ültek a csöndben.
   Ablaka várt epedőn, nyílik e már a redőny...



Felkönyököltem, mert a redőny kis rései, lágyan
szűrve a fényt, a szobába vetített nap-fonatokkal
fellobogózták reggeli ágyunk, s néztem az arcod ...
Egy minutumra megállt az idő, míg selyme hajadnak
álmosan-édes dalra fakadt e csodás sugaraktól.
Majd lecsorogva a fény, kitakarta a combjaid ívét,
mely puha-bársonyosan ragyogott, s én ittam a látványt.
Mint csodalátó csüggtem a képen, a pillanat élén,
s szívemet oly nagy erővel zárta bilincsbe az érzés,
hogy belesajdult drága örömmel; Mert az enyém vagy,
és a szerelmed mély gyökeret vert ebben a szívben ...



Néztem ahogy szép szőke hajadban játszik a fény és
   felragadott az idő, s visszafutott remegőn ...



Még a tavasznak víg szele fújt, amikor veled ültem
egy kicsi, meghitt vendéglőben a Bükkbeli Bélkő
lábainál, és szép szemeidből vártam az álmom.
Képzeletemben a múltbeli életem elmenekült és
láncaitól szabadulva, merészen a fénybe repült ki ...
Ekkor egy ember jött közelünkbe kezében a hangszer,
szép hegedű a vonóval. Ránk nevetett, felemelte,
és már húzta a nótát s én a vonóba a hálám.
Felszabadulva daloltam s néztem ahogy kipirultan
hallgatod egyre a dalt, ölelésről és szerelemről.
Szép hegedűszó és az a nóta megírta jövőnket …



Ellibegett mosolyogva az álom s itt a valóság;
   Láttam a fényt ahogyan, kúszik az arcodon át.



Óvatosan közeledve a tested után araszoltam.
Féltem a perctől, hogy tovaszáll és megtöri durván
majd a varázst, mit e reggel üdén a szemembe vetített.
Megsimogattalak, és puha csókom elől kicsi pászmák,
fénypamacsok menekültek a testeden át a kezemre.
Elmosolyodtál és szemeidből mámorosan gyúlt
láz született remegőn, és elszabadultak a vágyak.
Összefonódtunk, mint buja kertben a rózsafaágak,
és teleszórta virággal az ágyunk lassan a reggel.
Majd a fülembe beloptam a szívdobogásod, amely mint
elcsituló zeneszó, úgy dobbant mélyen agyamban …


 Összemosódott fényzuhatagban kelt fel a lelkünk.
   Nézted az arcomat és rám ragyogott a világ ...





















2013. március 5., kedd

Megjelent


Örömmel tudatom mindenkivel, hogy megjelent első verses-kötetem;
Százhúsz lépés címmel, a United p.c.kiadó gondozásában.


A kötet százhúsz válogatott verset tartalmaz, és Gyürki Edit képei
díszítik.
Az előszót Hámori István Péter barátom írta. Itt is megköszönöm
mindkettejük munkáját ...

A könyv megtekinthető, és megrendelhető a kiadó honlapján :

http://hu.united-pc.eu/koenyvek/szepirodalom/egyeb-vegyes/szazhusz-lepes.html?tx_mdprodukte_pi1[pointer]=0&cHash=f013ac3b097529d23ffbcdbff52408ec


2013. január 27., vasárnap

Compendium (páromnak)



Elröppent a tavaszunk hamar.
Éltünk egy régi, szép mesében.
Tán a sorsban volt egy kis zavar,
hogy nem találkoztunk mi régen.

Szép volt a nyár, és azt éreztük;
hogy teljes és egész az Isten.
Itt az idő, hogy újra kezdjük
s az életünk most helyrebillen.

Jövőnk egy régi pergamenen
Előre meg volt írva; vártuk
hogy majd találkozunk mi ketten,
és álmaink valóra váltjuk.

Most itt vagyunk. Egy keser-édes
őszelőn egybeforrt a lelkünk.
S ha jő a tél, hideg de fényes;
egymás szemében megmelegszünk.

És eljön majd, tudom a Végső.
A Kíméletlen itt lesz egyszer.
Tán én leszek a visszatérő,
de ha elsőnek te mennél el;

magamból adlak, az egésznek.
Ha lelked felszáll, megyek veled.
S ha ránk talál a szép enyészet,
én akkor is fogom kezed ...

Nem tehetem





Nem tehetem , hogy a szót, mi belülről kúszik agyamba
félresöpörjem a porba azért, hogy a szív lenyugodjon.
Mert ki vakon füleit betapasztja, s szája se szól már;
gyáva lator. Ki csak úszik az árral, vagy vegetálva
és bugyután lemerülve, feladja az élete álmát.

Nem tehetem most. Mert ez az ország még az enyém és
még a tiéd is. Századok álmai szállnak a szélben.
És a reménység úgy gyökeret vert ebben a földben,
hogy kiszakítani nem lehet azt, mert őrzik az ősök.
Mély, örök álmaikon még vér a pecsét s nem ereszt el.

Nem tehetem most félve a mától, hogy ki ne mondjam;
Szégyen e honra a mostani helyzet! Mert ki szegény volt
annak a sorsa, az élete még sanyarúbb ,keserűbb lett
mint az előtt volt. Bár a szavak szabadok, de mit érnek?
Hányod a falra a borsót szüntelenül, de hiába.

Nem tehetem most félve a mától, hát kikiáltom;
Jobb, ha vigyáztok gazdag urak javatokra, amíg van!
Mert az idő közelít már, és a türelme e népnek
egyre fogyóban. S majd a pohár itt hogyha kicsordul;
Nincs kegyelem. Csak az ösztön, a vér szava szól dübörögve...