Nyárfalevélre, ha rajzol a napfény, árnyai kéken
ringnak a víz tetején és visznek a múltba merengve...
Újra folyónk meredélyén ültem a parti füzek közt;
s néztem a csendben, a felszabadító ősi habokban;
hogy feleselnek vad rohanással a fények a vízben...
És a folyó, mint szende leányka ha lépdel a fűben,
úgy libegett tova álmom előtt beterítve a mát; és
gondolatok sebes árján múltba ragadta a létem...
Láttam a percet az ősi homályban felmelegedni;
villan a víz és rátelepülve a múltra az emlék;
gyermeki képzeletemben a nyár, most újra feléledt...
***
Futva, nevetve, mezítláb, porban az útra szaladtam;
s néztem a nap sugarában anyámat, hogy jön az úton...
Már mosolyogva felém int és szeme szívemig ér el;
ugrok ölébe, a fáradt asszonyi ölbe vidáman
s már repülök magasan, tele boldog örömmel a lelkem...
Két keze közt a cipó már; hajnali fénye világít.
Én lesem ülve a lócán és tele már a kemence...
Illata száll a kenyérnek számban az íze eloszlik;
belseje felfedi álmom s héja a nap ragyogása...
Mindig a tiszta világra tanított s felnevelődtem
általa büszke magyarrá. S áldom a sorsomat érte…
Túl hamar elment. És a remény, hogy láthatom én még,
az köt a mához, e földi valóhoz, mert akarom, hogy
tudja meg ő a szememből, életemet köszönöm majd;
hogyha a csillagok útján egybe fonódik a lelkünk…
***
Csobban a víz és tágul a fénykoronája a lombnak...
Nézem a fák levelét és látom anyám szemeit már...
Megmelegít a reményem; tiszta az út amin éltem...
