Compendium (páromnak)

Elröppent a tavaszunk hamar.

Éltünk egy régi, szép mesében.

Tán a sorsban volt egy kis zavar,

hogy nem találkoztunk mi régen.

Szép volt a nyár, és azt éreztük;

hogy teljes és egész az Isten.

Itt az idő, hogy újra kezdjük

s az életünk most helyrebillen.

Jövőnk egy régi pergamenen

Előre meg volt írva; vártuk

hogy majd találkozunk mi ketten,

és álmaink valóra váltjuk.

Most itt vagyunk. Egy keser-édes

őszelőn egybeforrt a lelkünk.

S ha jő a tél, hideg de fényes;

egymás szemében megmelegszünk.

És eljön majd, tudom a Végső.

A Kíméletlen itt lesz egyszer.

Tán én leszek a visszatérő,

de ha elsőnek te mennél el;

magamból adlak, az egésznek.

Ha lelked felszáll, megyek veled.

S ha ránk talál a szép enyészet,

én akkor is fogom kezed ...

Nem tehetem

Nem tehetem , hogy a szót, mi belülről kúszik agyamba

félresöpörjem a porba azért, hogy a szív lenyugodjon.

Mert ki vakon füleit betapasztja, s szája se szól már;

gyáva lator. Ki csak úszik az árral, vagy vegetálva

és bugyután lemerülve, feladja az élete álmát.

Nem tehetem most. Mert ez az ország még az enyém és

még a tiéd is. Századok álmai szállnak a szélben.

És a reménység úgy gyökeret vert ebben a földben,

hogy kiszakítani nem lehet azt, mert őrzik az ősök.

Mély, örök álmaikon még vér a pecsét s nem ereszt el.

Nem tehetem most félve a mától, hogy ki ne mondjam;

Szégyen e honra a mostani helyzet! Mert ki szegény volt

annak a sorsa, az élete még sanyarúbb ,keserűbb lett

mint az előtt volt. Bár a szavak szabadok, de mit érnek?

Hányod a falra a borsót szüntelenül, de hiába.

Nem tehetem most félve a mától, hát kikiáltom;

Jobb, ha vigyáztok gazdag urak javatokra, amíg van!

Mert az idő közelít már, és a türelme e népnek

egyre fogyóban. S majd a pohár itt hogyha kicsordul;

Nincs kegyelem. Csak az ösztön, a vér szava szól dübörögve...

Nem tudok

Nem tudok írni a boldog időkről.

Béna kezemben a múlt kesereg,

mert a jelen felemészt; szava őröl.

Illatos álmom a kútba esett.

Harcol a Multi, megölnek a bankok.

Támad a számla: fizess, de ma még!

És ha fizetsz, te lehetsz majd a bajnok;

nem nyomorít meg a gond-szakadék.

Hogyha a postás zörgeti ajtóm,

félve lesem, csak az ablakon át.

Reszket a szívem és zsibbad a tarkóm,

várom a rossz hírt, a jót, a csodát.

Félek Uram, ha ma még, meg is őrzöl;

Nem tudok írni, a boldog időkről.

Ez a föld

Elszabadulva a múlt vonatából

félem a bajt, de remélem a jót.

Lángol a szív szava, éget a vágytól,

mert ez a föld, ez az ég; takaróm.

Rám nehezült ez a sors, ez az élet.

Nyögve, nyüszítve tolom szekerem.

Tűnik a szép, s vele hunynak a fények;

már a sötét dominál egemen.

Itt van a jó, de eloltja a szólam;

- Többet akarj! - Nem elég ez az ég!

Hát akik állnak a vám előtt sorban

nem magyarok? Nekik ez mocsadék?

Úgy letiport ez a sors, ez az élet;

életem itt csak egy árva regény.

S bár szekeremben a súly felemésztett;

talpam alatt ez a föld, az enyém...