Szép
ez az alföld. Mégis a Bükkben várt a szerelmem.
Ott hol a Bán-patakon játszik a hajnali fény
...
Hajnalodott
már. És a kopár ég szürke szemében
színehagyott
menekültként várt sok-ezer kicsi csillag.
Majd
a derengés egyre erősebb lett a magasban,
kérte
a fényt a világ és eltünedeztek az árnyak.
Májusi
színek gyúltak az ég peremén felocsúdva,
és
a vöröslő Nap koronája dalolva a rétnek,
már
ragyogott kifelé az öreg Bükk legtetejéről.
Lassan
a völgyre lenézett és mosolyogva a tájra
megsimogatta,
behintve sugárral a fák levelét is.
Zöldbe
borultak az utcák és a patak vize vígan
csörgedezett
a kelő Nap langyos fénysugarában.
Ébredezett
a lakás már, halk zajok ültek a csöndben.
Ablaka várt epedőn, nyílik e már a redőny...
Felkönyököltem,
mert a redőny kis rései, lágyan
szűrve
a fényt, a szobába vetített nap-fonatokkal
fellobogózták
reggeli ágyunk, s néztem az arcod ...
Egy
minutumra megállt az idő, míg selyme hajadnak
álmosan-édes
dalra fakadt e csodás sugaraktól.
Majd
lecsorogva a fény, kitakarta a combjaid ívét,
mely
puha-bársonyosan ragyogott, s én ittam a látványt.
Mint
csodalátó csüggtem a képen, a pillanat élén,
s
szívemet oly nagy erővel zárta bilincsbe az érzés,
hogy
belesajdult drága örömmel; Mert az enyém vagy,
és
a szerelmed mély gyökeret vert ebben a szívben ...
Néztem
ahogy szép szőke hajadban játszik a fény és
felragadott az idő, s visszafutott remegőn
...
Még a tavasznak
víg szele fújt, amikor veled ültem
egy kicsi,
meghitt vendéglőben a Bükkbeli Bélkő
lábainál, és
szép szemeidből vártam az álmom.
Képzeletemben a
múltbeli életem elmenekült és
láncaitól
szabadulva, merészen a fénybe repült ki ...
Ekkor egy ember
jött közelünkbe kezében a hangszer,
szép hegedű a
vonóval. Ránk nevetett, felemelte,
és már húzta a
nótát s én a vonóba a hálám.
Felszabadulva
daloltam s néztem ahogy kipirultan
hallgatod egyre
a dalt, ölelésről és szerelemről.
Szép
hegedűszó és az a nóta megírta jövőnket …
Ellibegett
mosolyogva az álom s itt a valóság;
Láttam
a fényt ahogyan, kúszik az arcodon át.
Óvatosan
közeledve a tested után araszoltam.
Féltem
a perctől, hogy tovaszáll és megtöri durván
majd
a varázst, mit e reggel üdén a szemembe vetített.
Megsimogattalak,
és puha csókom elől kicsi pászmák,
fénypamacsok
menekültek a testeden át a kezemre.
Elmosolyodtál
és szemeidből mámorosan gyúlt
láz
született remegőn, és elszabadultak a vágyak.
Összefonódtunk,
mint buja kertben a rózsafaágak,
és
teleszórta virággal az ágyunk lassan a reggel.
Majd
a fülembe beloptam a szívdobogásod, amely mint
elcsituló
zeneszó, úgy dobbant mélyen agyamban …
Összemosódott fényzuhatagban kelt fel a
lelkünk.
Nézted az arcomat és rám ragyogott a világ
...